TLC vagy QLC? Amit az SSD dobozára nem írnak rá

Két SSD, ugyanaz a kapacitás, ugyanaz a csatlakozó, és mégis kétszeres árkülönbség. A magyarázat legtöbbször egyetlen betűben rejlik: hogy a memóriacella hány bitet tárol.

SLC, MLC, TLC, QLC — mi a különbség?

A NAND flash egy cellája elektromos töltést tárol. Az, hogy ebből a töltésszintből hány különböző értéket olvas ki a vezérlő, dönti el a típust: az SLC egy bitet (2 szint), az MLC kettőt (4 szint), a TLC hármat (8 szint), a QLC pedig négyet (16 szint) tárol cellánként.

Minél több szintet kell megkülönböztetni ugyanabban a feszültségtartományban, annál kisebb a szintek közti rés — ezért lassabb az írás, pontosabb (és lassabb) az olvasás hibajavítása, és kevesebb újraírást bír ki a cella. Cserébe ugyanannyi szilíciumból több adat fér el, tehát olcsóbb.

Az SLC-gyorsítótár, ami elfedi a különbséget

A modern TLC és QLC meghajtók a szabad terület egy részét ideiglenesen SLC módban használják: ide érkezik gyorsan az adat, majd a meghajtó tétlen állapotban átpakolja a lassabb, sűrű tárolásba. Ezért mutat egy olcsó QLC SSD is látványos sebességet egy rövid teszben.

A különbség akkor derül ki, amikor a gyorsítótár megtelik: nagy fájlok folyamatos másolásánál a sebesség beeshet a töredékére. Ez a „write cliff” — és pont ez az, amit a doboz sosem ír ki.

A csúcssebesség marketing. Az számít, mennyit tud a meghajtó akkor, amikor a gyorsítótára már elfogyott.

Melyiket vedd?

• Rendszerlemeznek, munkára: TLC, DRAM-gyorsítótárral. Ez a jó ár-érték arány.
• Nagy, ritkán írt archívumnak: QLC teljesen rendben van — az olvasás gyors, az írás pedig ritka.
• Videóvágásra, folyamatos nagy írásra: TLC, DRAM-mal, és nézd meg a TBW-értéket.
• Amit kerülj: DRAM nélküli (HMB-s) QLC meghajtó rendszerlemeznek — pont ott lassul be, ahol a legjobban zavar.